Kicsit (kicsit?) ideges voltam. Már vagy tíz perce bent van a fürdőszobában és még mindig semmi. Benyitok. Nem nyitok be! Mégis milyen dolog az, rányitni a fürdőajtót a párunkra? De benyitok. Nem bírom tovább. Most mi a fene van már??? Elaludt? Elájult? Semmi nesz odabentről.
Az ajtó előtt toporgok és nézegetem a teszt csomagolását. Egy csík: semmi, két csík: terhes. Benyitok...
Ül a vécén és meredten bámulja a tesztet.
- Basszus! Úgy néz ki, hogy terhes vagyok - mondja sírásra görbülő szájjal - Menj már ki!- teszi hozzá hirtelen, amikor eljut tudatáig a helyzet komikus furcsasága.
Zavarban vagyok. Mindig azt képzeltem, hogy majd kapok egy pár kiscipőt, vagy a karácsonyfára egy ultrahangképet, esetleg átállítja a telefonom csengőhangját magzati szívhangra vagy valami ilyesmi emlékezetes történik majd. Virgivel persze soha semmi nem úgy van, ahogy azt megálmodom. Ez is emlékezetes tulajdonképpen, de olyan virgisen az. Elképzelem, ahogy mesélem majd másoknak, ha rákérdeznek, hogy tudtam meg az örömhírt: "Hát tudod az úgy volt, hogy benyitottam a fürdőbe, Virgi a vécén ült és az mondta, basszus terhes, és húzzak kifele."
Csendben behúzom magam mögött az ajtót és kimegyek a konyhába. Muszáj rágyújtanom. Ezt se lehet már sokáig a lakásban, ha mi most tényleg terhesek vagyunk. Vagy mégis? Mert tulajdonképp mi is van most? Babát vár de sírva közli. Nem akarja? De eddig akarta. Imádja a gyerekeket. Bálintot - a húga, Kinga egyéves fiát úgy gyömöszöli minden alkalommal, amikor talákoznak, mint a kenyértésztát. Lubic (aki meg Szilvi, a legjobb barátnő másfél éves fia) pedig minden látogatás alkalmával a legkörmönfontabb lelki terrornak van kitéve, csak azért, hogy mondja már ki azt, hogy Virgi. Vagy valami ilyesmit. Lubic úgyis minden szónak csak az első két hangját ejti ki. Spórolós gyerek. Szóval legalább annyi elég lenne, hogy "a Vi..." és az én, éppen könnyes szemmel közeledő párom maradéktalanul boldog lenne.
- Most mi lesz? - rogy le a székre.
- Hogyhogy mi? Most örülni fogunk - próbálok hátulról jönni a célzással: megtartjuk ha rajtam múlik.
- De gyógyszert szedtem, nem tarthatjuk meg - válaszolja, miközben szemei akkorára nőnek a könnyek függönye mögött mint két jól megtermett zafír. - Az antibiotikumok ártanak a magzatnak.
Megnyugodtam, nem azért sír mert nem akarja. De hogy az Istenbe tudnék megnyugodni, amikor ilyeneket mond. Mindegy. Nem láthatja rajtam.
- Na! Muti a diplomádat! Mikor doktoráltál szülészetből? Előbb talán kérdezzük meg az orvost - teszek egy bátortalan kísérletet a dolog ellazáskodására. Ezzel az erővel a szomszéd kerti medencéjét is megpróbálhatnám felvidítani sziporkáimmal.
- Nem érted? Tudom, hogy a Doxycyclin káros a magzatra. Ha csak egyetlen százalék esély van rá, hogy baja lehet, akkor nem tartom meg.
Klassz! Most már kettőért imádkozhatok...
(szerzői jogok fenntartva)
