...avagy konzumfüggőség a nyolcadik hónapban.
„Nem vagyok babonás, ezt le is kopogom gyorsan” – szoktam mondogatni, amikor humorizálni akarok olyan közönség előtt, akik csecsemőkből állnak és még nem tudják milyen a szakállas vicc. Persze a babavárás alapvetően megváltoztatja az ember világképét. Így eshet meg az is, hogy a hozzám hasonló, felvilágosult, materialista fafejűek egyszer csak csavargatni kezdik a nadrággombjukat, jobb kézzel sót hajigálnak hátrafelé, megköpködnek ezt-azt, szívgörcsöt kapnak egy-egy fekete macska láttán, és lehunyt szemmel, némán mozgó szájjal mormogni kezdenek, ha véletlenül meglátnak egy hullócsillagot. Olyan ostobaságok is felbukkannak a memóriám alluviális rétegei mélyéről, mint az egykettőhárom tip vagy top, a csirke y-csontja és a kihullott szempilla varázsereje. Sőt, az elmúlt időben önkéntelenül figyelni kezdtem a gépjárműforgalmat, hiszen – mint az az elmúlt rendszerből köztudott – három egyforma kocsi közvetlenül egymás mögött, szerencsét hoz. A taxi nyilván nem ért már akkor sem. No de könnyű volt akkoriban három Ladát (Zsigulit), Skodát, Trabantot, vagy Wartburgot látni. Ma azért lényegesen nagyobb a választék. Mondjuk nem is láttam egyszer se három egyformát. Pedig hogy bíztam a Suzuki Swiftekben…
A babavárók babonája azonban nem merül ki ilyen hétköznapi tévhiteknek való áhítatos adózásban. Mi, kispapák és kismamák önmagunktól vonjuk meg az örömet, méghozzá babonaságból. Persze azt hiszem – legalábbis Virgi viselkedéséből ítélve – hogy ez mégis inkább csak ránk, kispapákra érvényes. Mi nem vásárolunk. Leginkább azért, mert nem tehetjük meg. No nem anyagi okokból. Babonaságból.
Nem! Ez a leggyakoribb vezényszó, amit az izgatott kispapa hall élete párjától, valahányszor olyan üzlet közelébe érkeznek. Ha Virgi pórázon vezetne, egészen biztos az a vékony automata izé lenne a nyakamban, amivel gondosan megválasztható a gazditól megtehető távolság maximuma. Ez a póráz hangos kattanással rántana vissza minden bababolt vagy játéküzlet közelében, ahova boldogan csaholva próbálnék berohanni, és vásárolni ezt-azt (vagy inkább 3-4000 eztazt) a kisfiamnak.
- Nézd csak meg ezt – fordul felém Virgi az egyik város széli outletben a kismamaruhás pultnál. Széles gumiderekú kismamanadrágot tart maga elé, elkámpicsorodva. Összesen hat kilót hízott az elmúlt nyolc hónapban, az is mind a babának ment. Egyesek szerint a köldökzsinór összenőtt Virgi nyelőcsövével és a gyerek nem is a mama szervezete által gondosan feldolgozott táplálékot kapja, hanem egyenesen a bolognait. Vagy húslevest. Virgi ugyanis bármikor, bármilyen testhelyzetben, bárhol képes bármilyen mennyiségű húslevest magába önteni, feltéve, hogy igényei szerinti mennyiségben (értsd: dögivel) tartalmaz cérnametéltet. Korábban folyton attól rettegtem, hogy mi lesz, ha a köldökzsinór rátekeredik a baba nyakára. Ma már csak attól félek, nehogy komplikációkat okozzon szülés közben, ha a magzatvízben úszkáló cérnametéltek valamelyike tekeredik rá a gyerekre. Nem is tudom érdemes-e magzatvíznek nevezni a folyadékot. Szerintem az is húsleves már régen.
– Ez jó lenne. Tetszik? – kérdezi, miközben szorgosan lapozgatja a vállfákat, a ruhák címkéit böngészve, hátha akad olyan, ami az ő XS-es méreteire is passzol. Persze nem akad, tudom előre, és óvatosan elsomfordálok, mielőtt kitörne a szokásos „miért-hiszik-hogy-mindenki-bálna” vulkán. Hááát… - válaszolom, s közben azt remélem, hogy a kitérő válasz további matatásra serkenti.
Jó ürügy a menekülésre fogni, de a valódi ok az, hogy már akkor kiszúrtam a babaruhás sarkot, amikor beléptünk. Lassan, óvatosan megközelítem a helyszínt. Virgi még mindig nem vette észre miben sántikálok, el van foglalva a vállfákkal, kismamaruhákkal és a nem létező méretekkel. A biztonság kedvéért figyelmesen megtapogatok néhány nadrágot, mintha érdekelnének. Rám aztán ne tegyen senki megjegyzéseket, hogy van képem a gyerekemnek ruhát nézegetni. Én itt most szigorúan magamnak válogatok.
Mire Virgi észbe kap, két Benetton pulóver, vagy inkább pulóverecske hever a kosár alján. Nem a márka miatt. Ekkora sznob még én sem vagyok. A minta miatt. Mindkét pulcsin hatalmas „B” betű díszeleg, ami ugyebár a Bernát kezdőbetűje. Mit érdekel engem a Benetton?
- Ne már! – néz rám rémültem Virgi – Tudod, hogy nem szeretem, ha veszünk neki valamit. Még korai. Rossz érzés. – Hihetetlenül babonás. Mégis mi baja lesz a gyereknek attól, ha veszek neki két pulcsit? Semmi. Na ugye? Attól se lett semmi baja, hogy a múltkor vettem neki két pólót, meg egy nadrágot. Egyszerűen nem lehetett otthagyni. Az egyik pólón a „Papa pici rockere” a másikon a „Mama pici sztárja” felirat díszeleg. Méretüket tekintve mindkettő hat hónapos kortól adható rá, de már akkor is előrelátóan gondolkodtam, mondván, mi lesz, ha addigra elfogy. Az én fiam nem nélkülözhet. Olyan nincs, hogy neki ne legyen ilyen pólója. Az ember babonából megfosztja a gyerekét az ilyesmitől, aki aztán majd tizenegynéhány év múlva szorgosan járhat pszichológushoz, kikezelendő a szomorú, nélkülözésekkel terhes gyermekkor okozta traumát. Nem veszünk neki semmit, mert még túl korai, meg mert rossz ómen, aztán egyszercsak azon kapjuk magunkat, hogy gyermekünk a pincében tartja fogva a szomszédot, akinek egy gödörben kell babáznia.
Amikor bútort vettünk neki, akkor meg épp Virginek nem voltak ilyen lelki skrupulusai.
– Mikor akarod megvenni? Amikor már itt a baba? Akkor fogsz fúrni meg faragni? – kérdezte felháborodottan. Persze megint én lettem a hülye, pedig csak csipkelődni akartam, amikor aziránt érdeklődtem, hogy a babona csak a ruhákra vonatkozik-e, vagy érvényes a pelenkázó asztalra is. Azóta persze tudom, hogy se a rácsos ágy (amit úgy hoztunk haza a boltból, mint annak idején honfitársaink a Gorenje hűtőket Bécsből), se a komód, se a pelenkázó, se a függöny nem tartozik a legsötétebb rossz jelek közé. Csak a cipő, zokni, rugdalózó és egyéb ruhadarabok. A függöny például annyira nem, hogy azért Virgi komoly lelki közelharcot vívott velem (és önmagával), amit persze megnyert. Önmagával azért kellett vívódnia, mert saját bevallása szerint is olyan a függöny, amilyen ő (István bácsi szerint legalábbis): infantilis. Az én életem párjának ugyanis sikerült kiválasztania egy olyan függönyt a babaszobába, amin körülbelül négyezer állatka áll zárt sorokban egymás mellett. Van ott a tevétől kezdve a galambon keresztül a koaláig minden. A legérdekesebb azonban két figura: ezek a szereplők győzték meg Virgit, hogy nekünk ez a függöny kell. A két figura tulajdonképpen három. Az egyik egy tehén-kacsa kombó, amik zoológiai Laokoón-csoportként díszelegnek a függönyön, mivel a tervező (aki szintén megérett egy átfogó pszichológiai vizsgálatra) valamilyen érthetetlen okból úgy ábrázolta őket, mintha a kacsa a tehén seggéből bújna elő éppen. A másik állatka egy maci. Erre viszont csak abból lehet rájönni, hogy barna és gömbölyded, mivel az arca nem látszik. Éspedig azért nem, mert szintén valamilyen megmagyarázhatatlan okból, fel van borulva. A feszes vigyázzban egymás mellett sorakozó állatsereglet harmoniáját egy szemmel láthatóan részeg medvebocs zavarja meg. Ez pedig elmondhatatlanul tetszik Virginek.
- Ezt vegyük meg! Milyen jól lehet majd mesélni róla a gyereknek – mondja, én meg azon töprengek, vajon milyen érdekfeszítő mesét találok majd ki, megmagyarázandó a tehén seggéből kilógó kacsát és a bedrogozott medvét.
A medve egyébként központi szerepet játszik a babaszobában. Talán a gyerek neve teszi. Bernát ugyanis azt jelenti, erős medve. Ennek megfelelően mindenütt macik, mackók, medvék lepték el a gyerekszobát. Sőt, az egyik, télire vásárolt overall mintázata egyenesen egy jegesmedve seggét ábrázolja. Én nem értem ezeket a mai tervezőket. Csupa perverz állat lehet.
Mindenesetre babona ide, babona oda, felkészülten várjuk elsőszülöttünket. Minden készen áll. Ruhák kimosva, kivasalva (külön esszét érdemelne egyébként az ajándékba kapott, illetve az örökölt ruhácskákra vonatkozó babonaembargó is), babaszoba berendezve, rácsoságy, pelenkázó, komód összerakva, kölcsönbölcső hazaszállítva, pelenkák méret szerint sorbarendezve. Már csak a karnist kell feltenni és a csodálatosan mozgalmas függönyt. Ja, és megszülni a babát. De az már nem elsősorban az én feladatom.
(szerzői jogok fenntartva)
