…avagy a nap, amikor minden világossá lett
Hajnali ötkor az ember nem kel vidáman. Még akkor sem, ha tudja, hogy ismét felvirradt egy nap, amikor húszegynéhány percen keresztül hallgathatja a gyermeke szívverését. Sőt, nem csak ő, de az egész kerület is. Ezek a CTG szerkentyűk ugyanis elképesztően hangosak. Jellemző, hogy a laikus számára értelmezhetetlen gombok közül az egyetlen értelmezhetőt nem találni sehol – a hangerőt.
Immár harmadszor indulunk CTG-vizsgálatra. Azt mondják, a terhesség vége felé először hetente, aztán a célegyenesben már naponta kell menni. A CTG egy olyan szerkezet, mint az EKG, vagy inkább a szeizmográf, de hasonlít egy kicsit a hazugságvizsgálóra is. Két hatalmas tappancsot kötnek a kismama hasára, amelyet előzetesen az ultrahangról már jól ismert hajzselével tesznek fázóssá. A készülék méri a méhösszehúzódásokat, és a magzati szívhangot. A hazai egészségügy átka ezeken a vackokon látszik a legjobban egy gyermekéért aggódó kismama-kispapa páros számára. A kórházi CTG ugyanis - amely a Cardiotokográf rövidítése, pedig korábban igen büszkén és fellengzősen közöltem mindenkivel az ezt firtató kérdésekre, hogy „Mi lenne? Hát a kompjútertomográf” – hol mér, hol meg nem mér. Vagy legalábbis nem ad semmilyen arra vonatkozó jelet, hogy működne. Ilyenkor a szülők szívverése a magzatéhoz hasonló sebességre gyorsul, ugyanis a készülék nemcsak a belőle kigördülő slejfnire karcolt ákombákomokkal, de egy digitális kijelzővel is informál a magzat szívveréséről. Erről a kijelzőről pedig időnként eltűnnek a számok… Senkinek nem kívánom azt az érzést, amikor először tapasztalja meg, hogy eltűnik a magzati szívhang. Pedig nem tűnik el, csak a gép bénázik. Második, harmadik alkalommal már sztoikus nyugalommal szemléljük a jelenséget, tudván, hogy nem a magzat haldoklik, hanem a magyar egészségügy.
- Mennyibe kerül egy ilyen izé? – kérdezem a szülésznőtől, aki Virgi körül sürög-forog, gondolván, hogy jó állampolgár leszek és esetleg ajándékozok egy ilyet a kórháznak.
- Hárommillió körül – hangzik a válasz.
- Nos, ebben az esetben azt hiszem inkább idegeskedünk még egy kicsit.
Szóval ez a készülék egyrészt papírcsíkot okád magából, két girbegurba vonallal, másrészt számokkal is tudtunkra adja, hogy mi is a helyzet a pulzusszámot illetően, harmadrészt piros-sárga-zöld fényeket villant fel, közben persze ablaküvegrepesztő hangon tájékoztat csemeténk szívveréséről. Mivel egy szobában három-négy ilyen készülék is működik egyszerre (nyilván három-négy anyukán), kicsit olyan a helység hangulata, mint a Nyugati pályaudvaré. Nekünk persze senki nem mondott semmit arról, hogy mi mit jelent. Első alkalommal az orvos hümmögve szemlélte az eredményt, majd közölte, hogy távol vagyunk még a szüléstől: szépen mocorog a baba (na, ezt nem tudom miből látta), jó a pulzus, viszont méhösszehúzódásoknak nyoma sincs. Nem vagyok egy műszaki zseni, de addig nem nyugszom, míg meg nem értem, mi a fenét jelentenek a fenti jelzések. A nyomozásban Virgi is nagy segítségemre volt, mert amikor a két grafikon jelentését megfejtve (felül a szívritmus, alul a méhösszehúzódás) gondterhelt képpel figyeltem a készüléket, hirtelen megszólalt a gazdi:
- Szerintem azok a fények azt jelzik, hogy mikor mennyire mozog. A zöld a normális, a másik kettőt nem tudom.
- Ezt meg honnan veszed – mosolygok rá elnézően. Éppen gyermeket vár, előfordul ilyenkor, hogy az ember hülyeségeket beszél.
- Onnan, hogy akkor változik a szín, amikor érzem, hogy mozog – mondja teljesen logikusan. Hát… erre nem is gondoltam. Vannak hátrányai is annak, hogy a baba benne van és nem mindkettőnkben. Igen komoly hátrányt jelent számomra például, hogy ennek eredményeként viszonylag gyakran sikerül hülyének érezni magam.
Negyedszer várunk a szülőszoba előtt. Negyedszer mosolygunk barátságosan ugyanazokra az arcokra. Már nagyjából mindenkiről tudjuk fiút vár-e vagy kislányt, miért nincs itt a férje, hány napja van még hátra a szülésig. Egész kedves kis baba-mama klub alakult ki az idők során, pedig tényleg nem voltunk itt sokat. Először egy szerdai nap jöttünk. Akkor közölte az orvos, hogy még sehol semmi. Aztán rögtön hétfőn. Nőgyógyászunk ekkor már kukucskált is egy kicsit, és megállapította, hogy a méhszáj teljesen zárt, tehát továbbra sincs semmi. Kifelé menet a szülésznőnk, Zsuzsa felírt két homeopátiás izét, amiből naponta kétszer öt (!) szemet kell bevennie Virginek, és akkor majd valami lesz. Hogy mi, arról nem nagyon van sejtésünk, hiszen a homeopátiás szerek legfőbb ismertetője, hogy mindenre jók. Márpedig ami mindenre jó, az nem jó semmire se. Mindegy – döntjük el. Szedjük. Ártani biztos nem árt.
Közben utánanéztem és kiderítettem, hogy a rendkívül tudományosan hangzó Caulophyllum Thalictroides és Cimicifuga Racemosa nevek a kék boglárka, illetve a kevésbé romantikus poloskavész nevű növényeket rejtik. Mindkettő kivonata népi tapasztalatok szerint kifejezetten segíti a méhszáj tágulását, illetve könnyebbé teszi az összehúzódásokat. Legalábbis az amerikai indián asszonyok körében, akik ősidők óta ezt rágcsálják, persze ők nyilván nem adagolós műanyag dobozból.
Újabb hét telt el homeopátiás segítséggel, amikor a szokásos hétfő reggeli (hajnali) vizsgálat után a nőgyógyász közölte, hogy egy ujjnyira kitágult a méhszáj.
- Ebből nagy valószínűséggel a héten baba lesz – mondta, majd adott egy újabb időpontot a következő hétfőre. Nem egészen értettük, hogy jövő hétfőn minek kellene jönnünk, ha már ezen a héten kint lesz a baba. Én azért elhatároztam, hogy ha másért nem, hát poénból visszamegyünk babástul CTG-re. Kiváncsi lettem volna milyen arcokat vágnak a két teljesen hülye, szófogadó páciensre, akik még akkor is hallgatni akarják a magzati szívhangot, amikor az már javában kívül van. Végül persze nem így történt, mert a következő hétfőn a még mindig – fogalmazzunk így – egységes Virgit kísértem a perverz időpontra kitűzött vizsgálatra.
Rögtön jó hírrel kezdtek: nőgyógyászunk ezúttal kötőhártya gyulladással lábadozik otthonában.
- Nézd a jó oldalát – próbáltam felvidítani a kissé elkámpicsorodott Virgit – legalább nem szabadságon van, mint ahogy ilyen esetekben már szinte hagyományosan lenni szokott.
- Ez nem vicces. És ha megindul a szülés? – vetette ellen a kismama.
- Ugyan ne hülyéskedj már – vágtam rá olyan magabiztossággal, mint akinek az elmúlt években hetente született első gyereke – az nem úgy van, hogy egyszer csak kiesik belőled a baba. Annak vannak jelei. Fájások, meg minden. Neked meg azon kívül, hogy bekeményedik a hasad, nincs semmi bajod. Mire szülsz, a doki is meggyógyul.
A CTG vizsgálatot persze orvos nélkül is el lehet végezni, sőt. Eddig se volt jelen az orvos. A szülésznő pontosan tudja mi a dolga. Ezúttal is felszereli Virgire a robotzsaru ketyerét, ami halk zümmögéssel, kattogással és egyáltalán nem halk magzati szívhanggal működésbe lép. Eltelik egy kis idő, mire a slejfni eleje kiér a műanyag borítás alól. És akkor csodát látok. A szívhang szokás szerint teljesen normális (120-160 között), talán kicsit alacsony, ami azért lehet, mert a fiam természetesen megint alszik odabent, mint a bunda. Az alsó grafikonon azonban jól láthatóan, szabályos kilengések mutatkoznak.
- Azok ott a fájások, látod? – mutatom Virginek a papírlapot. No persze ezzel az erővel Kingának is mutathatnám. Virgi pont annyit lát a háta mögött kígyózó papírcsíkból, mint a húga 70 kilométerről.
- Hülye vagy. Nincsenek is fájásaim. Csak keményedik megint a hasam.
- Akkor mégis mik ezek a Citroën logók a papíron szerinted? – kérdem sértődötten.
- Mittudomén. Nem vagyok orvos.
Ezekben a reggeli vizitekben számomra az a legrosszabb, hogy folyton várni kell. És a várakozást csak a kórház udvarán (v.ö.: Szibéria) van mód egy-egy cigivel megrövidíteni. Egyébként sem esik jól a cigi, mert nem tudom most akkor hányadán állunk ezekkel a hirtelen csúcsokkal a CTG eredményen, ráadásul dermesztő hideg is van. Fél szál cigiket nyomkodok el a hamutartóban, és rohanok vissza a másodikra, hátha van már valami.
- Gyere be a vizsgálóba, megnézem a tágulást – mondja a szülésznő Virginek. Én addig odakint topogok, mint egy tojógalamb, mert a kukkoláshoz azért nem megyek be. Mindenesetre nem érzem magam kirekesztve, mert a vizsgáló nem külön szoba, hanem egy gipszkarton fallal elválasztott fülke, tehát mindent hallok, ami odabent zajlik. Zsuzsa viszont nem egy harsány alkat. Vagy motyog, vagy csak ahhoz nem beszél elég hangosan, hogy tisztán halljak mindent
- Igen… ez már valami… négy… centi… menjetek… fél kilenckor újra…
Tehát történt valami odabent. Most négy valami van, ami valahány centi. Vagy négyujjnyi, ami ugyebár 8 centi és akkor nem megyünk sehová, mert az már olyan, mintha félig kint lenne a gyerek. Vagy négy centi, az viszont csak kétujjnyi. Háromtól szokták komolyan venni a dolgot. Megint nem tudom mi van, mint oly sokszor az elmúlt kilenc hónapban. Mennünk kell valahová, talán haza, aztán fél kilenckor újra lesz valami. De melyik napon fél kilenckor? Ma? Akkor viszont nem haza kell mennünk. Hanem hova?
- A büfébe – mondja Virgi. – Éhes vagyok. Zsuzsa egy óra múlva újra megvizsgál. Azt mondja 4 centi a tágulás.
- Az nem sok – mondom – kétujjnyi. Egy hete volt egyujjnyi. Szerintem ha így haladsz valamikor nyáron meg is lesz a gyerek.
Azért tudok már megint ilyen magabiztosan nyilatkozni, mert az egyujjnyi tágulás és a múlt hétre majdnem biztosra mondott szülés eredményeként az elmúlt napokat azzal töltöttem, hogy mindenkinek büszkélkedtem a közelgő eseményről. És mindenki mondott valamit, amitől egyre kevésbé éreztem biztosnak azt a szülést. Volt, aki két hétig mászkált egyujjnyira tágulva, és volt olyan is, aki egy egész hónapot töltött teszkókban, osanokban és korákban fel-le vásárolgatva fix háromujjnyi tágulással. Szóval ez a kétujjnyi négycenti igazán nem jelent semmit.
- Ez most nem érdekel – válaszolja – Ennem kell mert már megint szédülök. Veszünk neked is kaját, mert ha ma szülök te is el fogsz ájulni, ha nem eszel semmit.
- Nem vagyok éhes. És nem vagyok ájulós se – mondom sértődötten.
- Akkor is veszünk – zárja le a vitát gondviselőm.
Egy órával és egy fél sonkás-sajtos croissant-nal később újra a gipszkarton fal mögül kiszűrődő zajokra figyelek.
- Hat centi, és a magzatvíz is szivárogni kezdett úgy látom – hallom Zsuzsa hangját. – Leengedem a felesleges magzatvizet –mondja, és hirtelen valami hihetetlen mennyiségű víz kezd zubogni egy fémtálba. Elkerekedett szemekkel bámulom a fehér ajtót. Ennyi víz??? Virgi elraktározta az elmúlt hónapban megivott összes ásványvizet?
- Ez most egy kicsit fájni fog, eltávozik a víz nagy része ami felgyorsítja az összehúzódásokat – mondja a szülésznő, miután befejezte a kézmosást és elzárta a zubogó vízcsapot.
- Au! – feleli Virgi
– Kész is. Azt hiszem jobb lesz, ha felhozzátok a cuccaitokat.- Még szerencse, hogy napok óta teljes menetfelszereléssel a csomagtartóban közelekedünk. Megvárom amíg kijönnek, és elindulok a kocsihoz.
- Csak a fekete táskát hozd fel. Abban van a szülőszobai cucc – mondja Virgi
- Rendben – felelem és kezdem lehámozni a cipővédőt. Vagy nyolc szempár figyeli minden mozdulatomat a váróban. Hát igen. Ők még várnak. Nem lehet mindenki olyan szerencsés, hogy gyereket szüljön. De várjanak csak. Ez ma a mi napunk.
- Ja, és hozd fel a zöld táskát is. Meg azt amiben az ásványvizek vannak. És a fényképezőgépet se felejtsd el – szól utánam Virgi. Az úri közönség jót derül a képemen, amikor átlényegülök serpává.
Szigorúan a saját lelkemre kötöttem, hogy jegyezzem meg a szülőszoba nevét, amelyben szülünk. Természetesen rég elfelejtettem. Valami fura nevű egykori szülésznőről nevezték el. Fogalmam sincs ki volt ő. Talán egy hős szülésznő 56-ból, esetleg a csecsemők megmentőjeként számon tartott dadus, vagy egy mártír apáca, aki a boszorkányság vádja elől menekülve lett tényleg bába, csak nem vasorrú. De az is lehet, hogy az osztályvezető főorvos első felesége. Csak arra emlékszem, hogy nő volt.
Virgit az ablakpárkányra támaszkodva találom a szobában.
- Baj van?
- Fáj.
- Jó, de hogyan? Kicsit? Nagyon? Milyen érzés?
- Mint a jóslófájás, csak kicsit erősebb. Olyasmi, mint a menstruációs görcs, de még mindig nem olyan durva. Hány óra?
- Fél tíz – mondom a digitális fali órára pillantva.
- Ne már! Pontosan mondd! – teremt le
- Pontosan kilenc huszonhárom. Most így jobb?
- Igen! Írd fel kérlek! Ott a noteszem. Írd a mai naphoz.
És 2009. február kilencedikéhez, remegő piros számokkal felkerül az első időpont a naptárba…
Négy órával később, pontosan 13 óra 28 perckor, háromperces és kétperces, egyre erősödő fájások százai (legalábbis annyinak tűnt), és fél órás intenzív kitolási szakasz után előbukkan Hámori Bernát, a haza hőse, a magyarországi települések főtereinek jövőbeli névadója, az ENSZ majdani főtitkára, a francia Becsületrend, több Nobel-díj tulajdonosa, többszörös Oscar-díjas, sikeres plasztikai sebész (legalábbis abból ítélve, amit az anyja melleivel művelt, született tehetség a gyerek) egyetemi tanár feje. A naptár már vöröslik a sok számtól, de az utolsó időpont csak félig sikerült: 12:4... Azt hiszem egész jól dokumentáltam, mikortól sodortak magukkal az események.
- Fotózd le kérlek – nyögi Virgi. Megbeszéltük, hogy az első kint töltött percét megörökítjük. Arról szó sem lehetett, hogy olyan perverz dolgokkal foglalkozzunk, mint a teljes folyamat fotózása, meg videózása. De egy-két fotócska, amikor már kint van, simán belefér. Megpróbálom teljesíteni a kérést, de nem megy. Egyrészt nem találom el a szemem a nézőkével, annyira remeg a kezem, másrészt amikor végre sikerül, akkor meg nem látok semmit. Ömlik a könnyem, na. Nincs abban semmi szégyellnivaló. Persze azért igyekszem, hogy ne nagyon lássa. A doktornő (érdemes megjegyezni a nevét: dr Pop Andrea. Szinte az első perctől ott volt Virgi mellett, pedig azt mondják az orvos csak akkor jön, ha gáz van) kiveszi a kezemből a gépet.
- Azt kell megnyomni… és akkor…úgy…mindegy – próbálom magyarázni a működést és adom is fel azonnal. Elcsukló hanggal nem olyan könnyű ám részletes műszaki áttekintést adni egy félprofi gépről. Azért a doktornő nem véletlenül végzett egyetemet. Simán megbirkózik a feladattal.
- Elvágod a köldökzsinórt apuka? – kérdezi Zsuzsa mosolyogva.
- Persze, hogy el – hüppögöm. Azért egy ollót csak össze tudok csukni, akármennyire bőgök is. Hát persze, hogy ez se úgy van.
- Egy kicsit errébb…még… még egy kicsit – igazgat Zsuzsa. Könnyű neki. Ő lát. Én meg egy akváriumon keresztül próbálok eltalálni egy köldökzsinórt egy ficánkoló babán. Megfogja a kezem és ollóstul odaigazítja a szorító csipesz mellé. Na most jó! Lenne… de próbált már valaki elvágni egy kerti slagot egy körömollóval?
- Hát akkor a viszontlátásra két év múlva – mondja a nővér Virginek, aki épp egy kerekes székben próbál úgy csinálni, mintha tudna ülni.
- Remélem hamarabb – válaszolja bágyadtan a kismama, szája szegletében sunyi vigyorral. Ezt a mosolyt persze nem látom, csak tudom, hogy ott van, mert ismerem.
- Te csak ne csinálj nekem programot, jó?– méltatlankodok és egy csókkal útjára engedem a kórtermek felé, ahova az átkozott influenza miatt én már nem tehetem be a lábam.
Ennek már tíz napja, és most itt üvölt mellettem a fiam és nem tudok betelni vele és imádom, hogy rám hasonlít jobban, és egy hete írom ezt a bejegyzést, de most végre elkészült és elétek tárom. Élvezzétek és örüljetek velünk.
(szerzői jogok fenntartva)
