Kispapa torna

...és rögtön ki is nyílik.

 

 

Azt mondják az első 12 hét a legveszélyesebb. Ebben a három hónapban gyakorlatilag bármi megtörténhet. És annak ellenkezője is. Ezért a nagy többség babonából nem mond senkinek semmit. Minden kismama három hónapos korában jelenti be, hogy gyermeket vár. Ez nálunk ugye ab ovo kizárt, hisz az első pillanattól tudtam, mi az ábra.

 

Ott van viszont a környezet. Ha Virgi egyszerűen (értsd: hétköznapi módon) csak teherbe esik, akkor nyilván jött volna a kiscipős, szívhangos, ultrahangképes, karácsonyfás, vagy hasonló megoldás arra, hogy közölje velem a jó hírt. Aztán majd kézenfogva a szülők (mától kezdve potenciális nagyszülők, azaz PNSZ-ek) elé álltunk volna és elmondtuk volna, hogy egyik oldalról úton van az első, másik oldalról úton van a második unoka, lehet örülni, az úri közönség táncol.

A kollégák, főnökök, munkatársak, barátok is ráértek volna akkor megtudni. Mondjuk ez utóbbiak egyébként is ráértek volna.

 

Jelen helyzetben azonban volt egy-két eltérés a hagyományoktól. A szülőknek ugyebár szólni kellett. Ki más álljon ilyenkor mellettünk, ha nem ők. Egyrészt Virgi anyukája kettő, az enyém "csak" egyrendbeli tapasztalatokkal rendelkezik terhesség, komplikációk, szülés kérdéskörben. Másrészt az anyai PNSZ-ek mindketten fogorvosok, tehát kifejezetten szakértői véleménynek számít az övék. Szólni kell továbbá a közvetlen főnököknek is, hiszen az elkövetkező napok elég sok időt igényelnek majd. Illetve nem is a napok, sokkal inkább a korábban már elátkozott rendelők, várótermek és kapcsolt részeik.

 

 

A minimum tehát, hogy megosztjuk felettesünkkel a probléma gyökerét és búbánatos kutyaszemekkel várjuk a megértő sóhajt, a biztató vállveregetést és a "hátperszemenjcsakezténylegfontos"-okat. Az én főnökömmel például ilyen gondok nem is voltak. Tudtam, hogy erre a magyarázatra nem mond semmi rosszat. Most másfél éves a kisfia, és ő sem a legegyszerűbben született meg. Szóval Tamás tuti megértő lesz.

 

Vasárnap, tehát egy nappal a korábbiakban már ecsetelt orvoslátogatósdi előtt,  felkerekedtünk és betoppantunk az apai PNSZ-ekhez. Épp ebédhez készülődtek. Szokásos mamafőztje illat lengte be az egész lakást, nálam azonmód elindul a "Jóebédhezszólanóta" effektus. Nyálcsorgás. De most mégsem a kaja az első. Négyen ülünk az asztal körül. Négy teríték, kettőben már kaja. Na, vajon lesz-e kedvük enni?

 

-  Na, mizújs veletek? - kérdezi apám és látna neki az ennivalónak.

-  Az van, hogy Virgi terhes.

 

Kanál megáll a levegőben, vigyorra görbülő szájak. A görbület félúton lefagy, mert érezhetően nem szokványos a helyzet.  Ha jön az unoka, akkor miért újságoljuk mi ezt ilyen fapofával, mindenféle öröm nélkül?

 

 

- És? - kérdezi anyám rosszat sejtve - Megtartjátok?

- Szeretnénk, igen - mondom, és úgy érzem, itt a pillanat belecsapni a lecsóba - de úgy tűnik nem lehet. Virgi ugyebár gyógyszert szedett...

- Az baj - mondja apám is - Az antibiotikum veszélyes. Az eszetekbe se jutott, hogy védekezzetek?

- Miért jutott volna? Akartunk babát, semmi gond nem lett volna abból egyikünk részéről se, ha megfogan. Amikor pedig megtörtént, még szó sem volt antibiotikumról. Hát minek védekeztünk volna? - most nagyon haragszom apámra. Kioktat? Megértés, segítség helyett számonkér?

- És az már biztos, hogy el kell vetetni? - kérdez közbe anyu, aki egyrészt megérezte a feszültséget (ismer, mint a tenyerét), másrészt tényleg reménykedik.

- Ha csak egyetlen százalék esély van arra, hogy beteg legyen, akkor nem tartom meg - válaszolja Virgi. Olyan ezt hallgatni, mintha arcul csapnának. Tudom, hogy igaza van, láttam szétzúzott családokat, romba dőlt emberi életeket egy fogyatékos gyerek miatt. Nem csak az ő élete megy tönkre, hanem mindenkié, aki körülötte él.

- Mindenesetre meglátjuk. Holnap megyünk egy halom orvoshoz, kiderül ők mit mondanak.

 

Apám feláll, megkerüli az asztalt és megsimogatja Virgi vállát. Ezzel jóvá is tett mindent.

 

- Ha kell orvos, szóljatok. És tudjátok, bármiben segíthetünk, számíthattok ránk.

- Kösz, de egyelőre több is az orvos, mint kéne - válaszolom.

- A szüleid tudják már? - fordul anyám Virgihez.

- Még nem. Ez most derült ki, nagyon friss info.

- Azért szólj nekik minél előbb.

- Hát persze, hogy szólok. Meglátjuk apa mit mond.

  

Másnap délután, a harmadik nőgyógyász után Virgi csilingelő hangon hív fel. Csak hallom őt, de látom magam előtt, hogy valósággal kivirult. Azt mondja, ez az orvos is nagyon kedves volt (nyilván Andris közbenjárt), és szintén azt mondta, hogy nem kell nagyon aggódni. Veszélyes ugyan a gyógyszer, de nagyon kezdeti stádiumban vagyunk még.

 

 

István bácsi, Virgi édesapja varázslatos hatással van a lányára. Soha nem láttam még ilyen szoros apa-lánya kapcsolatot. Ha ő valamire azt mondja, hogy ne aggódjon, akkor Virgi nem aggódik. Akkor sem, ha előtte zöld volt a félelemtől. Apa szerint nem kell félni, hát nem is fél. Én pedig mérhetetlenül hálás vagyok István bácsinak, amiért végre újra nevetni hallom a lányát. Csak ezt még nem tudom.

 

 

Nem sokkal később ugyanis sms érkezik: "Ja, és ha gondolod, hívd fel apát! Elmondtam neki."

 

 

Már értem. Mondhattak volna a nőgyógyászok amit akarnak, ha István bácsi mást mond. Ezek szerint ő is úgy véli, nincs ok aggodalomra. El is mondja a telefonban, hogy szerinte túlreagáltuk a dolgokat. Ő, több tízéves praxisa során mindössze egyszer találkozott olyannak, akinek elszíneződött a foga. De az Tetran-tól volt, amit már nem nagyon használnak. A Doxycyclin annak származéka, vagy utódja. Gyógyszerészeti facelift - gondolom magamban.

 

 - Szóval akkor nekünk nincs más dolgunk, mint nem beleélni magunkat? - kérdezem István bácsitól, összegezve mindazt, amit sikerült felfognom a sűrített orvosi szakvéleményből.

- Nem beleélni magatokat a rosszba! - javít ki. - Aggódni ráértek akkor, ha neadjisten valami gond lesz. Addig örüljetek, és vigyázzatok az unokámra!

 

Bepárásodik a szemem. Hát most mit mondjak? Szóljak rá, hogy ne mondjon ilyeneket, miközben vezetek, mert félárva lesz az unokája? Gyorsan elköszönök. Mire megszakad a vonal, már vigyorgok. Mától kezdve semmi nem érdekel. Még az egyéb magánbajaim sem.

  

Igen ám, de mit kezdjek most az információval? Virgi a lelkemre kötötte, hogy ne mondjam el senkinek.

- Tényleg ne! Tartsd titokban - nyomatékosítja.

- Jól van na. Nem mondom. Egyszer is értettem ám! Nem kell százszor elmondani.

- Picsaszájú vagy, tudom. Azért szóltam. Még két hónapig bírd ki, aztán annak mondod el, akinek akarod - simítja végig az arcom.

 

Na, ezt jól megkaptam. Persze neki könnyű. Egyedül ül az irodájában, a főnökei hetente egyszer néznek be hozzá értekezni. Én meg egyfolytában emberekkel vagyok körülvéve, ráadásul olyanokkal, akiket évek óta ismerek. Egyikükkel még katona is együtt voltam. A másik meg már hat éve a kollégám, barátom, ráadásul vannak tapasztalatai keserűség terén. Néhány hónapos lenne a babája, ha nem vetél el.

 

Szóval itt az örömhír és nem mondhatom el senkinek. Pedig Koncz Zsuzsát (vagy Karinthyt, kinek hogy tetszik) követném: "Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek".

És nem tehetem. Kezdem azt érezni, hogy szétrobbanok. Igazságtalanság ez. Virgiben egy baba növekszik, egy pici élet, bennem meg csak a feszültség. Próbált már valaki egy vulkánt bedugaszolni egy parafadugóval? 

 

 

Zúg a fejem egész nap. Szétfeszíti a hír és ki akar törni. El akarom mondani. Nem valakinek. Mindenkinek. Végig akarok rohanni a Körúton és belekiabálni mindenki arcába: Terhesek vagyunk! Kiírni az égre füstgépet hurcoló repülővel. Óriásplakátokat akarok, százat, ezeret. Tudja meg mindenki, hogy apa leszek.

 

 

Apa leszek. Én apa leszek. ÉN leszek apa. Az apja. Apukája. Apa leszek. És nem mondhatom el.

 

 

Le kell lakatolnom a titkok könyvét és elrejteni a párna alá. Vagy az ágy alá. Vagy elásni. De még úgy is hallanám, ahogy azt kiáltja: nyiss ki! Mondj el!

 

 

Tamásnak elmondtam, tudnia kell. Ő a főnököm, muszáj, hogy tudja miért a sűrűbb hiányzás. Indiánnak is elmondtam. Ő meg a beosztottam, muszáj, hogy tudja, miért rakódik ideiglenesen nagyobb teher a vállára.

Tominak és Gabinak is elmondtam. Valahogy meg kell nekik magyaráznom, miért nem lehet mostantól dohányozni nálunk, mecccsnézés közben.

Áginak is elmondtam. Azt magam miatt. Muszáj, hogy legyen valaki, akinek friss, testközeli tapasztalatai vannak a terhességről és a veszélyekről. Mégis kitől kérdezzem meg ha valami nyomaszt Virgivel kapcsolatban? Hívogassam Andrist folyton, ha a kicsike azt jelzi mondjuk msn-en, hogy fáj a hasa?

 

 

Tehát tud róla szinte valamennyi munkatársam, a két legjobb barátom, illetve a család. Ennyi. Ennél több embernek nem mondom el, az tuti. Nem biztos, hogy Virgi ettől maradéktalanul boldog lesz, gondolom ő úgy képzelte, hogy egyáltalán senkinek ne beszéljek erről. Nyomós indokaim vannak, meg tudom magyarázni. Meg fog hajolni érveim súlya alatt és elnézi ezt a pár embert.

  

Este Virgi mosolyogva tekergeti a szokásos bolognait a villájára. Állandóan bolognait eszik. Azt mondja ez a kedvence. Igaz, hogy ezen kívül még kedvence a húsleves, a brassói, a főtt krumpli, a sült krumpli,  valamint egy komplett szakácskönyv teljes anyaga is. A palacsintáról például azt mondja, hogy az nem is étel, hanem hobby. Az utóbbi időben feltűnően sokat eszik. Nem bánom, mert egyrészt 48 kiló, hadd egyen, másrészt jól esik, ha ízlik neki a főztöm. Igen, én főzök. Nincs abban semmi. Én szeretek főzni. Cserébe örökre eltiltott a mosógéptől és a vasalótól. Valahogy nehezen emésztette meg, hogy én azt hittem az ingeket ingekkel kell mosni, függetlenül attól, milyen színűek.

 

 

- Na, és kinek mondtad el? - néz fel kaján pillantással a tányérból.

- Senkinek! - mondom tágra nyílt szemekkel. Kék szemeim vannak, igen ártatlanul tudok velük nézni. Most viszont megpróbálok némi felháborodást is belecsempészni a pillantásba. Mégis mit képzel rólam? Megígértem, hogy nem mondom el senkinek. Hát azt hiszi, hogy gyenge vagyok és nem bírtam megállni?

- Na! - vigyorog tovább.

- Csak Tamásnak. Tudnia kellett róla.

- És még?

 

Huhh, ez kezd egyre szürreálisabb lenni.

 

- Csak Tamásnak, mondom! Ja és Indinek is említettem, neki is tudni kell róla - igyekszem a lehető legkisebbre összehúzni magam.

- És Tomi meg Gabi? - kérdezi még mindig mosolyogva?

- Hát... ööö... izé. De nekik miért ne lehetne? Ők a legjobb barátaim.

- Tudtam, hogy nem bírod megállni - mondja, és ismét a bolognaira összpontosít.

 

Állok a konyhapultnál és megsemmisülve támaszkodom. Három kérdéssel legyalázott. Porig égtem és most szégyellhetem magam életem végéig. Nem tartottam meg a szavam. Egyszerűen lehetetlennek tartom, hogy egy ilyen hírt vissza tudjon tartani bárki is. Hirtelen befészkeli magát az agyamba a gyanú. Ha senki sem képes rá, akkor...

 

 

- És? Jutka mit szólt hozzá? - szegezem neki a kérdést, persze gondosan ügyelek arra, hogy a hangsúly leginkább arra hasonlítson, mint amikor csak úgy mellékesen érdeklődik az ember valami iránt. Épp hogy a körmöm nem reszelgetem közben.

- Örült neki, de aggódik - sétál bele a csapdába önként.

- Ühüm - dörmögöm az orrom alá, s közben igyekszem visszafojtani a röhögést. - És Szilvi?

- Azt mondta ne aggódjak, minden rendben lesz. Nagyon akar Lubicnak egy játszótársat. Persze azért félt ő is.

 

Hát... ennyit a titkokról.