Kispapa torna

Bal láb a földön, jobb láb félig felemelve ugrál. Fel-le. Remeg, izeg-mozog, rángatózik. Nem tudom megállítani. Itt ülünk a nőgyógyásznál és úgy jár körbe a tekintetem, mint Józsi bácsinak, amikor először látott zsiráfot. Nézegeti, vizsgálgatja, majd évezredes paraszti bölcsességekre támaszkodva megfellebbezhetetlenül kijelenti: Ilyen állat márpedig nincs!

Olyan állat sincs, mint én. Mármint olyan, aki harminchat évesen beül egy nőgyógyászati váróba és az köti le minden figyelmét, hogy mi a fenét művelhet az a srác (!) ott az ajtó mellett, karján egy vérnyomásmérővel, fülében meg MP3 lejátszóval. Mert itt ült már akkor is, amikor megérkeztünk. És már vagy fél órája várunk. Vajon mi a fene tart eddig? És mit keres itt az a srác?

Fel sem tűnik, hogy egyébként hetekig vártunk arra, hogy az orvos végre visszajöjjön szabadságról. Már csak ezek a percek számítanak. Meg az izgalom. Életemben először vagyok nőgyógyásznál. Nem ismerem a szokásokat (jó, nyilván itt sem illik hangoskodni, meg vicces megjegyzéseket tenni a többi várakozóra), nem ismerem a járást, azt sem tudom, hogy melyik ajtón kell majd bemennünk. Egyáltalán bemehetek-e?  És főként, mit keres itt egy vérnyomásmérős pasi.

Virgi hirtelen felpattan. Emelkednék én is, ám csak néhány újságért nyúl. Halálra idegesít, hogy ilyen természetesen viselkedik. Nekem itt minden új és ismeretlen, tessék velem foglalkozni egy kicsit. Elmagyarázni, hogy mi micsoda, melyik néni miért van itt, hova nyílnak az ajtók, ki ez a nagyi külsejű köpenyes hölgy aki ki-be mászkál az egyik ajtón, és egyáltalán, hol az orvos? Virgi minden további magyarázat nélkül a kezembe nyom egy vaskos IKEA katalógust. 2006-os. Sokra megyek vele. Automatikusan a gyerekbútorokat kezdem keresni. Alig van. Amit meg találok az mind rusnya. Legalábbis nekem.

Újra nyílik a bejárati ajtó. Jézus-szandálos túraapuka lép be tizenegy-két éves lányával. Csak magamban csodálkozom, hogy manapság már ebben a korban nőgyógyászhoz hordják a lánygyerekeket. Kezdek aggódni a sajátunk neme miatt. Beleborzongok a gondolatba, hogy tizenegynéhány év múlva esetleg majd én ülök egy ilyen váróban a saját lányommal.

Lassan nyílik a duplaszárnyú üveges ajtó és kilép rajta a nagyikülsejű. Mosolyogva odalép az apa-lánya kombóhoz és kérdezősködni kezd. Épp szólnék, hogy mi már sokkal előbb itt voltunk, amikor olyasmire terelődik a beszélgetés, amitől kezdem még hülyébben  érezni magam.

-         Én még nem - válaszolja az apuka. Nagyon nehéz megállnom a röhögést. Hát hogy a fenébe lett volna? Még én se voltam. És azt sem értem mit keres itt a vérnyomásmérős.

-         És te? - fordul a kislányhoz a nagyi

-         Én már igen. Két-három éve kürölbelül - válaszolja a gyerkőc, én meg majdnem félrenyelek. Kilenc évesen mit keres egy kislány a nőgyógyásznál.

-         És most mi a panasz? - kérdezi a köpenyes

-         Nagyon száraz a bőre. Viszket, és kiütéses - válaszolja az apa.

 

Nem tudom hova tenni az elhangzottakat. Tanácstalanul nézek Virgire, aki lassan felemeli a fejét a bulvársajtó bódító émelygéséből, és mosolyogva néz rám. Én tátogok, mint egy hal.

-         Mi van? - kérdezi. Eddig olvasott, nem nagyon észlelt semmit a külvilágból. A füléhez hajolok és suttogva, gyorsan vázolom neki az elmúlt 20 perc történéseit. Semmit nem értek abból, ami itt lezajlott. Virgi megsimogatja az arcom.

-        Ki mondta, hogy ez csak nőgyógyászat? Abban a rendelőben bőrgyógyászat van - mutat az üvegajtóra.

 

Egy pillanat alatt eloszlik a köd, ám válaszolni már nem tudok. Nyílik ugyanis a másik ajtó és minket szólítanak. Az orvos harmincas fiatalember. Kicsit Andris barátomra emlékeztet. Nyugodt, méltóságteljes orvosdoktor, akiből zsenge kora ellenére is árad a magabiztos szaktudásból táplálkozó nyugalom. Virgi gyorsan vázol mindent, ami az elmúlt hetekben történt. A középpontban természetesen még mindig a gyógyszerpara. A doki bőszen bólogat, majd elismétli amit eddig vagy nyolcszor hallottunk különböző forrásoktól. Semmi baj nincs a gyógyszerszedéssel. Korai stádium, nagyon kicsi adag. Csak nyugi. És ha már itt vagyunk, tessék szíves levetkőzni és helyet foglalni a székben.

 

Virgi feláll és elvonul egy diszkréten bekészített függöny mögé. Számomra most jött el a pillanat, hogy életmben először körülnézzek egy nőgyógyászati rendelőben. A berendezés nyomaszt. Legalábbis az, amit látok belőle. Nyelvem hegyén tolulnak a kérdések és a megjegyzések, de csendben maradok. Ez itt most nem az én hülye észrevételeimről szól. Csak magamban állapítom meg, hogy az az izé, amire Virgi most felült, és amit valamilyen számomra ismeretlen okból széknek hívnak valami egészen perverz disznó találmánya lehet. Ez tényleg gyógyításra való? Ötszáz évvel ezelőtt egy fél országot megvehettem volna egy ilyen kínzópad árából. Egyetlen ilyen berendezés és én lehettem volna a sztárhóhér, a korabeli celebek celebje.

 

-         Tessék menni nyugodtan - mondja mosolyogva az asszisztens, én pedig tétován lépek be a függöny mögé. Virgi már előkészítve az ultrahangfelvételre. Ekkor ér a következő sokk. Rajtam is végeztek már ultrahangos vizsgálatot, meg láttam is tévében, itt-ott, hogyan zajlik az ilyesmi. Először is rányomnak egy tubus hajzselét az érintett területre, majd egy vonalkódleolvasót kezdenek rajta össze-vissza húzgálni. Közben az orvos összeráncolt szemöldökkel meredten figyeli a monitort, amin mindössze világos, sötét és közepesen sötét foltok láthatóak. És természetesen hümmög, meg latin kifejezéseket mond az asszisztensnek. A beteg meg fekszik és próbálja kitalálni, miről is van szó, ha már ő az ürügy a bennfenteskedő csevegéshez. A képernyő szürkén villódzik. Ezek tényleg azt akarják elhitetni az emberrel, hogy ez a vibrálás mutat valamit? Na persze. És a Mikulás is létezik.

-         Akkor most csinálunk egy hüvelyi ultrahangot... - kezdené az orvos.

-         NEM akarom tudni, mivel, és hogyan - üvöltöm magamban olyan hangosan, hogy a folytatást el is nyomja a bennem berzenkedő hang. Inkább nem is nézek oda. A monitort bámulom, miközben legbelül biztos vagyok benne, hogy hiába. Majd rámutat néhány világos foltra és azt mondja, hogy az a feje. Vagy ilyesmi. De biztos vagyok benne, hogy én kiflit, bárányfelhőket, sárkányt, meg mittudomén mi mindent fogok csak látni. Mint amikor a felhőket figyeli az ember és beindul a fantáziája.

 

Megmozdul a kép. Hatalmas fekete folt látható, amit egy görbe fehér vonal vág ketté. Az egyik térfélen egy majdnem szabályos karika. Az orvos azt mondja, az a szikhólyag. Ez valószínűleg megint valami olyan hókuszpókusz lehet, mint a petezsák – gondolom. A másikban pedig… Igen, kedves nézőink. A másik térfélen, a piros sarokban a magyar versenyző: egy baba. Jól látom. Nincsenek foltok, nincsenek kiflik, meg banánok, meg báránykák. Az ott tényleg egy baba. Bár leginkább egy gumicukorra hasonlít. Talán mégsem a gyereket látom. Talán Virgi Haribo Gummibär-t uzsonnázott. A gumimaci viszont nem lüktet. Ez meg itt a képen határozottan azt teszi. Középen, a hasa környékén szabályosan pulzál valami.

 

 

-         Az ott a szíve. Szépen, szabályosan ver - mondja az orvos, majd megnyom valamit a gépen és a monitoron megjelenik egy kereszt. A nőgyógyász a pulzáló foltra irányítja a „célkeresztet” és bekapcsolja a hangszórókat. Gőzmozdony közeledik. Lovashadsereg vágtázik a Városmajor utcában. A "Varázskönyvek" igen szemléletesen írták le ezt a hangot. Sebes, erős, határozott dobogás. Sokkal gyorsabb, mint egy felnőtté, és tényleg emlékeztet a vonat zakatolására. Valami összeszorítja a torkom. Na persze sírni nem sírok, elvégre férfi vagyok, vagy mifene. Az ő nagy és erős és bátor apukája, aki nem bőg. Csak nyeldekel. Meg elérzékenyül. A csemete azonban úgy ítélheti meg, hogy az a minimum a szülők részéről, hogy könnyezzenek, amikor először meglátják, ezért olyasmit tesz, amitől tényleg csillogni kezd a szemünk: megmozdul. Mozog! Ott bent, integet. Nem elég, hogy hallom a szívét, még illegeti is magát egy kicsit.

 

 

Az orvos fényképet készít, kinyomtatja és a kezünkbe nyomja. Nem tudjuk levenni róla a szemünket. Ő addig méricskél, számol, feljegyez ezt-azt. De kit érdekel, mit csinál? Azt mondta, minden rendben, megmutatta, lefotózta és most itt van a kezünkben a kép. Az orvos tőlem akár haza is mehet.

 

Indulás előtt még közli velünk, hogy legközelebb egy hónap múlva menjünk, mert ő szabadságon lesz. Mondanék megint valami érdekeset azzal kapcsolatban, hogy eddig is ott volt, de inkább hallgatok. Azt azért még elmondja, hogy a terhességi vitamin szedésével óvatosan bánjunk, és a 20. hét környékén feltétlenül beszéljünk róla újra, mert lehet, hogy teljesen le kell állni a szedésével, vagy legalábbis jelentősen csökkenteni  kell a jelenlegi napi egy darabos dózist. Hacsak nem akarunk öt kilós babát - teszi hozzá mosolyogva. Hát azt nem akarunk, az biztos. Virgi tönkre is menne bele, amilyen törékeny.

 

Otthon tudós képpel vizsgálgatom a képet és megállapítom, hogy a baba három centi (rá van írva a képre), szép nagy feje van és legalább akkora pocakja, mint az apjának (ez meg csak úgy látszik). Lefotózom a fényképet a telefonommal és már küldözgetem is szerteszét az mms-eket. Legelőször persze Virginek, aki azon nyomban küldözgetni kezdi szerteszét az mms-eket.

Sorra jönnek a válaszok. Érdekes a barátok, családtagok reakciója. Aki tőlem kapta a képet azt válaszolta, "Tiszta apja". Akinek viszont Virgi küldte, a "Tiszta anyja" válasszal reagált.

 

Két hét múlva még el kell mennünk a kórházba, elvégeztetni a genetikai ultrahang vizsgálatot. Ez azért fontos, mert ezzel elkerülhetjük, hogy sérült genetikai állományú, eltérő kromoszómaszámú, azaz Down-kóros gyerekünk szülessen. Hát köszönjük szépen! Öt percig tartott a felhőtlen öröm. Most megint lehet egy kicsit aggódni.