A terhesség folyamata a nők számára lényegesen kevésbé problémás, mint nekünk. Ők ösztönből cselekszenek. Ha fáj valami, szokatlan dolgokat produkál a testük épphogy nem legyintenek és fogják a terhességre. Mi meg azonnal telefont ragadnánk és tárcsáznánk a világ legjobb orvosát, hogy azonnal mentse meg párunkat a fenyegető végveszélytől. Aztán a bankot, hogy hitelt igényeljünk a legjobb orvost kifizetendő.
A nők egyszerűen nem értik meg, hogy számunkra ez az egész olyan, mintha vaksötétben tapogatóznánk egy tökéletesen ismeretlen útvesztőben. Minden idegen, minden ijesztő, minden veszélyes, mindentől félünk. Vagyis féltjük őket. Én például egyébként sem szerettem, hogy nagybevásárlások után Virgi megmarkol egyszerre 6 zacskót - lehetőleg olyat, amiben mosópor, 5 liter tej, öblítő van - és egy köteg hatos pakk ásványvizet, majd nekiiramodik a lépcsőnek. Ismétlem, 48 kiló. Most meg az is idegesít, ha azt látom, hogy egyedül akarja felcipelni az emeletre a mobiltelefonját. Egyszerűen nem értem ilyenkor, hogy miért nem vigyáz jobban magára. Ő meg azt nem érti, hogy mi ütött belém. Nincs neki semmi baja. A terhesség nem betegség, hanem állapot - mondja ilyenkor.
Rendben van, készséggel elfogadom, hogy mi férfiak ilyenkor hajlamosak vagyunk túldimenzionálni az egész folyamatot, de tessék szíves megérteni imádott nőtársaink, hogy mi ebből az egészből csak annyit látunk, érzünk és tudunk, hogy az a nő, akit egyébként is féltünk, hirtelen még sérülékenyebb lesz. Duplán. Jó - és ritka - esetben triplán. Legalábbis szerintünk. Persze, hogy a széltől is óvni akarjuk. Persze, hogy ő viszont semmi egyebet nem érez, mint időnkénti hányingert, haspuffadást, mellfeszülést, fáradtságot, néha levertséget. Van, hogy egész nap sírósak. Mindentől bőgnek. Bármitől. Ezek azonban olyan tünetek, amelyek egyébként is előfordulhatnak bármikor, bárkinél, nemcsak terhes nőknél, és főleg nemcsak nőknél. Hát miért gondolnák ők azt, hogy ez valami különleges dolog. Ezt csak mi, férfiak hisszük.
Nálunk azzal kezdődött, hogy folyton hányingere volt. A gyógyszerre fogtam. Én is szedtem már Doxyciclint, nekem is forgott tőle a gyomrom. Esténként azzal viccelődött, lehet, hogy terhes.
- Ugyan már! Azt egy nő valahogy belülről megérzi, ha gyermeket vár - mondtam olyan hangsúllyal, mintha egész eddigi életemben terhes nőkkel foglalkoztam volna - a gyógyszertől van. Még két hét és elfogy. Akkor majd elmúlik a hányingered is.
- Hát én nem érzek semmi ilyesmit - válaszolta, miközben a Grace klinikát figyelte a fejem felett.
- Na ugye. Mondom én, hogy a gyógyszer.
Aztán felpuffadt. Megevett egy almát és akkora lett a hasa, mint egy dinnye. Arra meg azzal legyintettem, hogy nem eszik rendesen. Mindig ugyanazokat a vackokat tömi magába, persze, hogy kivan a gyomra. Egy este kijött a konyhába és megmutatta a hasát.
- Megint bezabáltál pókhas? - kérdeztem, miközben az villant a fejembe "Istenem, milyen szép lesz majd egyszer, ha terhes lesz".
Reggelre kutya baja nem volt a hasának.
Aztán meg jött a mellfeszülés. Ebben azt utálom a legjobban, hogy hozzá sem érhetek. Minden zavarja. Még a póló is. Nekem ez pusztán annyit jelentett, hogy hamarosan megkezdődik a férfiak számára havonta egyszer jelentkező kényszerűen böjtös hét.
Aztán nem jött az a hét. Viszont jött az a bizonyos vasárnap, amikor megvettük a tesztet.
Az eredmény fenekestül felforgatta az életünket. A felfordulás egyik okát, ugye, már ismerjük, a másik ok én voltam. Mindaz, amire korábban legyintettem és hol erre, hol arra fogtam, hirtelen veszélyes, félelmetes tünetté vált, amivel lehetőleg azonnal orvoshoz kell fordulni. Most meg ő kezdett legyintgetni. Mit izgulok? Terhes, hát persze, hogy felpuffad, meg hányingere van. Még szép, hogy feszül a melle.
Ez akkor sem normális. Soha nem hallottam még, hogy egy terhes nő felpuffadjon. Ha meg fáj a hasa, az tuti, hogy valami nagyon komoly bajt jelez. A hányinger hagyján, ennyit azért én is ismertem ebből a folyamatból. Percenként hívnám Andrist, hogy megtudjam, ez vagy az a tünet mit jelent, miért van, mire számítsak, és mikor számítsak a legrosszabbra?
Virgi egy este két jól megtermett könyvvel tért haza. Mindkettő a terhességgel, babavárással, illetve a csecsemőkkel foglalkozik. Azonnal lecsapok rájuk. Sajnos nem tudok egyszerre kettőt olvasni. Fekszünk egymás mellett az ágyban, a tévé halkan és sértődötten duruzsol. Próbálná ma is kék villódzással megtölteni az éjszakát, de a két olvasólámpa nem hagyja érvényesülni. Virgi az egyik, én a másik könyvet bújom. Pontról pontra megtalálom bennük az összes tünetet. Egy leporello-szerüen kihajtható oldalon hétről-hétre ott szerepelnek az első trimeszterben tapasztalható változások, jelek az anya testén. A teszt például az ötödik héttől mutatja ki a terhességet. Tehát az ötödikben vagyunk. A hatodik héttől elkezdenek feszülni a mellek. Állítólag az areola (bimbóudvar) is sötétebbé válik. Szóval akkor a hatodik hét elején lehetünk, mert feszülés már van, sötétedés még nincs. A hetedik héten jön a hányinger. Igen ám, csakhogy hányinger már hetek óta van. Ez tehát vagy azt jelenti, hogy jóval túl vagyunk a hetedik héten is, vagy azt, hogy nálunk nem menetrend szerint közlekedik a gyerek. Vagy azt, hogy valami gáz van (ez azt hiszem a következő kilenc hónapban központi mondat lesz az életemben).
Az ötödik és a kilencedik hét között fáradtság, hangulatváltozások tapasztalhatók. Fáradtság nálam volt tapasztalható, hangulatváltozások meg nála. Szóval valahol itt járunk.
- Tudtad, hogy a baba két héttel fiatalabb, mint a terhesség? - fordul felém Virgi, ölébe ejtve a könyvet.
- Nem, de ennek szerintem így nincs is értelme - válaszolom, és egyre erősebb a meggyőződésem: a nők nincsenek rendesen összerakva. Nem valami jó konstrukciók.
- De van. A terhességet ugyanis az utolsó menstruáció első napjától számolják. A peteérés meg arra két héttel szokott lenni, tehát két héttel később foganhat meg a magzat. Ezért fiatalabb a baba, mint maga a terhesség.
- Ez csak valami adminisztrációs trükk lehet - mondom. A nőgyógyászok is fura lények. - És akkor most tulajdonképpen hány hetes is vagy? Az ultrahang szerint 2-4 milliméter a baba. Az a hatodiknak felel meg.
- Nem a baba. A petezsák. A baba annál kisebb - válaszolja, én meg megint hülyének érzem magam. - Öt hetes a terhesség, nagy valószínűséggel, a baba meg három hetes. Azt nézd, ne azt - mutat az oldalon a megfelelő helyre.
Jövő héten genetikus, aztán ultrahang. Előbbi a még mindig bennünk ólálkodó gyógyszerpara miatt. Utóbbi meg a dolgok rendes menete miatt.
Virgi szabadságon levő nőgyógyásza még mindig nem elérhető. Mennyi ideig van szabadságon. Virgi szerint két hétig, de mi már három napja nem tudjuk elérni. Nagyon lazán veszi ezeket a dolgokat a doktor úr!
- Nyugi már! - int le Virgi. Leteszi a könyvet, lekapcsolja a lámpát és befészkeli magát szorosan mellém. Mint egy kismacska. Épp, hogy nem dorombol. Én is eltenném magam holnapra. Könyv le, lámpa ki.
- Nehogy aludj! - szól félálomban Virgi - tudod, hogy mennyire szeretek úgy elaludni, ha közben tévézel mellettem.
Egyre nehezebb szemhéjakkal próbálok fókuszálni a tévére, bámulom a villódzást, egyre tompábban jár az agyam.
És még mindig nem tudom, mi a fene az a petezsák.
(szerzői jogok fenntartva)
Tapogatózunk a sötétben.
