Kispapa torna

Kiélezett idegszálakkal fülelek. A sztetoszkóp nyomja a fülem, és minden egyes mozdulatot ezerszeres hangerővel hallok dörömbölni a dobhártyámon. Ez a vacak nem is azt sugározza felém, ami odabent történik, hanem ujjperceim inainak, porcainak és egyéb "alkatrészeinek" nyikorgását. Pedig magzati szívhangot akarok hallani. De nincs. Semmit nem hallok.

Annyira lent járok, hogy itt már Virgi szívverése se zavar be. Mégse hallok semmit. Pedig vonatzakatolást akarok, meg lódobogást. Ehelyett fülsiketítő ujjperceket, a bőrhöz tapadó membrán surrogását és jobb esetben Virgi gyomrának korgását hallom. Aztán egyszer csak meghallok valamit. Valamit, ami ritmussal bír. Valamit, ami határozottan olyan, mint a zakatolás. Nagyon halkan, de én hallom.

Odaszorítom a membránt a meglelt felületre Virgi hasán és leveszem a fejemről a hallgatót. Nyújtom Virgi felé. Rövid a zsinór (vagy mi ez?). Vagy elveszem a membránt, és talán soha többé nem találom meg a helyet, vagy összehajtogatom Virgit, mint egy collstock-ot. Inkább felül. Felteszi a fejére, fülel, aztán ítéletet hírdet:

- Én nem hallok semmit. Különben is, mondtam már, hogy Kingáék is csak a terhesség végén hallották sztetoszkóppal a szívhangot.

Amikor az írástudó megtudja, hogy gyermeke születik, üvöltene. Végigrohanna az utcán és  megrettent járókeretes nénikék arcába kiáltaná a nagy hírt, azzal a biztos tudattal, hogy jót tesz vele. A kezdeti, szívrohamközeli állapot után úgyis mosolygós nagymami arcokat lát majd. Szebbé tette egy mamóka napját. Aztán inkább ír. És, ha már ír, úgy ír, hogy mások is élvezhessék a babavárás mindennapjait.

Igen ám, csak ezek a mindennapok nem egymást követik ám. A gyerek tök jól elvan a szülők nélkül is. Mármint leginkább az apa nélkül, anyára azért igen komoly szüksége van. Én nem tudom, hogy van ez a mi gyerekünkkel, de ügyet se vet ránk. Elvan odabent és nem különösebben érdekli, hogy boldog szülei (inkább csak az apja) minden áldott este végigtapogatják az anyja hasát milliméterről milliméterre, hátha véletlenül pont azt a pillanatot sikerül elkapni, amikor a kis herceg (vagy hercegnő) méltóztatik rúgni egyet. De ez a gyerek lustább mint az apja.

Megmondom őszintén, azt hittem, naponta írok majd tele oldalakat az aktuális történésekkel. Csakhogy nem történik semmi. A gyerek szépen növekszik, hajat, körmöt, előtte persze csontokat növeszt, napi 25 liter vért pumpál azzal az apró szívével, most, a 18. hét környékén már nyel, sőt, amilyen jó fej a drága csöppség, már most elkezdi gyűjteni szervezetében a magzatszuroknak nevezett első pelenkábavalót (hogy az apjának majdan legyen módja vicces történetekkel traktálni az olvasót).

Nekünk, szülőknek marad az átlagos para. Minden rendben van-e, ilyen vizsgálat, olyan vizsgálat, vérvétel, ultrahang, genetika, és persze az állandó késztetés, hogy – unaloműzésként – egyszercsak berobbanjunk egy bababoltba és felvásároljuk a készletet. Ez egyébként rám sokkal inkább jellemző, mint Virgire. Persze, be-benézünk ilyen boltokba, de – amikor mindez Virgi kezdeményezésére történik – elsősorban azért, hogy megfelelő méretű kismamanadrágot, szoknyát, ruhát vegyünk egyre gömbölyödő pocakjára. Ilyenkor persze mindig felháborodás a vége.

-         Ez nekik 34-es??? - puffog halkan a próbafülkében, miközben a legkisebb méretű kismamaruha is lóg rajta, mint tehénen a gatya - Nyugodtan eladhatnák 38-asnak is.

-         Ilyen az alkatod, nem tudunk mit csinálni, majd kimossuk 90 fokon és jól összemegy.

-         Persze. Azért veszünk méregdrága ruhát, hogy hazavigyük és még aznap tönkretegyük, mi? Különben is, mi az, hogy ilyen az alkatom? Miért hiszi minden gyártó azt, hogy a kismamák bálnák?

Na persze neki könnyű. Mások azon aggódnak, hogy mennyit szednek fel. Ő meg azon aggódik, hogy alig egy-két kilót hízott, azt is leadta egy hirtelen nátha és láz eredményeként. Most kezdhetjük elölről az egész zabálósdit, amellyel egyébként eddig sem igen volt probléma. Valamelyik éjjel, olyan éjféltájt külön kérésre két darab vasalódeszka méretű vajas kenyeret tettem elé, jó vastagon beborítva paradicsommal. Az első kérdés a "van még paradicsom?" volt. A második pedig a következő mondatban summázódott:

 

-         Na, a gyerek jóllakott! Most hoznál az anyjának is valamit enni?

Közben persze folyton aggódik, de nem mutatja. Elcsípett félszavakból és anyám megjegyzéseiből értesülök róla, hogy a „mi a fene van már azzal a kölyökkel”-típusú parahalmaz nemcsak bennem, de benne is felgyülemlett már. Időről-időre persze megnyugszunk mindketten, hisz immár három ultrahangfelvétel bizonyította számunkra, hogy a csemete jól van és szépen fejlődik.

Gumimacit már mutattam. Azóta azonban készült egy fotó, amin épp artistának készül, hisz a nyakán alszik, és egy másik, amin földönkívülinek maszkírozva tart bemutatót arról, hogy milyen ügyesen tudja már most szopni az ujját.

 

 Virgi minden egyes fotót közzétesz saját fotóalbumában, hogy a barátok, ismerősök és a család megismerhesse utódunk bővülő képességkészletét. Legutóbbihoz már némi magyarázatot is fűzött. A képen ugyanis csak a baba feje és a felkarja látszik. Avatatlan szemek persze azonnal egy egész gyermeket keresnek a felvételen és másfél két perces hümmögő szemlélődés után feladják: "Hát én ezen nem látok semmit". Virgi belefáradhatott a folytonos bébitopográfiai expozékba, ezért készítette a magyarázószöveget.

 

Mellesleg szerintem az ultrahangképeken minden elsőre tisztán kivehető. Kivéve egyvalamit. Családunk legifjabb tagja szégyenlős. Fogalmunk sincs milyen nemű. Nem mutat semmit. Az orvos szerint persze ennyi idősen még nem is nagyon lehet látni a lényeget, de azért az én gyerekem lehetne annyi tekintettel a szüleire, hogy nem nehezíti meg a tények megismerését. Ilyenkor eszembe jut az a mondat, amit én is olyan sokszor hallottam és amit a jövőben még többször fogok magam is elmondani a gyereknek: "Nem érdekel, hogy más gyereke mit csinál!" Akinek már van csemetéje, tudja melyik mondat ez.

Pedig a neve már megvan. Nem volt könnyű szülés - hogy stílszerű maradjak -, jó néhány ötleten rágtuk végig magunkat, és számtalanszor hangoztak el a "Most viccelsz?", az "Ezt te sem gondolod komolyan" illetve a "Na nehogymá...", valamint az érvelésbe belefáradt legyintéssel is felérő "Hüüüülyeeee!"  típusú mondatok. Végül mégis megtaláltuk a kompromisszumos megoldást. Érdekes módon a lányneveken kevesebb vita volt. Szinte az első hetekben leszűkítettük a lehetőségeket az Abigél illetve a Zoé nevekre. Ez utóbbi az én ötletem volt. Nekem tetszik és kész. Görög név, azt jelenti: élet. És azt is jelenti, hogy élete során nagyon sok értetlenkedő arcot, és elkerekedett szemet fog látni. Legalábbis néhány ismerősünk reakciójából ítélve. A másik lehetőség az Abigél lett volna (ezt a tisztelt publikum is jobban támogatta). De a Zoé akkor is jobb. Tehát Zoé lesz és kész! Vagy Ádám. De semmiképpen se Ábel. Virgi első ötlete ugyanis ez volt. Hónapokba telt, mire meggyőztem, hogy szegény fiát éveken keresztül fogják Kábelnek csúfolni. Nem beszélve az irodalomórákról.

Holnap ismét ultrahangra megyünk, talán kiderül, hogy a két név közül melyik marad állva. Talán. Ha megmutatja magát. Csakhogy utódunk nem olyan gyerek, mint a többiek. Soha nem azt csinálja, amit kéne.

Az ultrahangképeken kívül ugyanis, amelyek átlag havonta készülnek, semmi jel nem mutat arra, hogy a baba jól lenne. Legalábbis számomra. Virgi két napja azzal hívott fel, hogy úgy érzi, megmozdult. Illetve érzi, hogy mozog, hisz nem most mozdult meg először, láttuk már mocorogni a képernyőn. Tehát Virgi már érzi is, én meg még hallani se hallhatom.

Azt hiszem amikor megszületett, komolyan le kell majd ülnöm vele beszélgetni az elmúlt időszakban tanúsított magatartásáról.

Egyébként most vagyunk félidőben.