Virgi ragaszkodik ahhoz, hogy mellette legyek a szülőszobában. Én ennél sokkal konzervatívabban fogom fel az egész folyamatot.
- Van még Rennie? Ég a gyomrom! - fordulok félig kómában Virgihez, aki épp szokásos lefekvés előtti szeánszát végzi: terhesvitamin bevesz, ásványvíz, pézsé, orrcsepp bekészít. Mielőtt elaludna, felrázza a párnát és a hátát nekitámasztva felül az ágyban, előveszi a Varázskönyvet és gondosan elolvassa az aktuális hétre vonatkozó valamennyi tudnivalót. Mi történik a testével és főként mi történik a babával ezekben a napokban? Már a 26. hétnél tartunk. Hetek óta lényegében semmi érdemleges nem történik, eltekintve attól, hogy gyermekünk, akiről időközben hitelt érdemlően bebizonyosodott, hogy fiú, egyre intenzívebben ficánkol anyja hasában. Most azonban az az időszak következik, amikor napjai 90%-át alvással tölti majd és mindössze a maradék időben van ébren. Akkor viszont nagyon.
A múltkor - gondos apukaként, követve a Varázskönyv tanácsait - például énekelni akartam neki, mert állítólag már hallja a hangokat, érzi az ízeket és a tapintása is kialakult. Hogy odabent mit tud megtapogatni, inkább nem akarom tudni; hogy milyen ízeket érez, nagyjából tudom. Ugyanazt eszi, amit én - kivéve, amikor Virgi, engedve gasztrosznob hajlamainak, valami ázsiai szemetet töm magába. Ilyenkor csak azt tudom, hogy a gyermek, akit mostantól nevezzünk Bernátnak (vagy Berninek, de inkább Bennek, bár ez utóbbi miatt még lesz itthon némi háború), mert ez lett a sok Ádámból, Ábelből, Mártonból, Lászlóból és Bencéből, milyen rettenetes szagokat érez (már ha egyáltalán érez már szagokat). Szóval a múltkor énekeltem neki. Fejemet Virgi hasára fektettem, valahogy úgy helyezkedvén el, hogy a szám Ben környékén legyen és halkan énekelni kezdtem neki a Micimackót. Mármint a baráti körömben elfogadott változatát, amelynek prozódiája némiképp módosult az idők folyamán:
"Egy napon, mikor Micimackónak semmi dolga nem akadt,
Eszébe jutott, hogy ültetni kéne marihuána bokrokat.
Elment tehát Malackához, hogy meglesse mit csinál,
De Malackánál éppen akkor csak rendőröket talált..."
Ben eddig bírta. Nemes egyszerűséggel szájba rúgott, jelezvén, hogy egyrészt Halász Jutkára vágyik, másrészt ne fárasszam a felnőttes hülyeségeimmel. Máskor meg azzal szórakozik, hogy miközben buzgón hallgatózom, fejemen egy sztetoszkóppal, mert állítólag ilyenkor már könnyedén meghallható a magzati szívhang, hosszas mérlegelés és célzás után pontosan a membrán közepébe rúg, hogy majd beszakad a dobhártyám. Persze az is lehet, hogy kedveskedni akar: nem zavarja majd apát az éjjeli sírás-üvöltés, ha addigra úgyis tök süket lesz az öreg. Egyébként TÉNYLEG hallható. Sőt, a szívhang mellett a köldökzsinór hangja is jól megkülönböztethető. Fura hangja van. Olyan, mintha egy hatalmas rozsdás szivattyú, vagy fújtató működne közvetlenül a gyerekem mellett. És ezt kell szerencsétlennek hallgatnia hónapokon keresztül. Még szép, hogy mindegyik ordít amikor kibújik onnan.
- Terhes vagy! - szögezi le Virgi vigyorogva, miközben előkotorja az éjjeliszekrény fiókjából a maradék két szem szopogatótablettát. Mindig igen szánakozó arccal hallgattam azokat a történeteket, amelyek szimpátiatüneteket produkáló férfiakról szólnak. Nem értettem, hogy élhetik bele magukat annyira a terhességbe, hogy képesek ugyanolyan szimptómákat bemutatni, mint maga a kismama. Ma már egészen máshogy látom a helyzetet. Nem érzem, hogy beleélném magam a terhességbe, mégis folyton gyomorégéssel küzdök, olyan ételek után is, amiket azelőtt két pofára faltam büntetlenül, fájdogál a fejem, és néha beáll a derekam is.
Az utóbbi időben az is előfordult, hogy hányingerem volt. Hányásig hála Istennek nem jutottam el, de azért maga az inger is elég kellemetlen tünet. És riasztó is. Mi lesz a következő? Megnőnek a melleim? A hasam már így is szépen gömbölyödik mert kívánós is lettem. Életemben ennyi csokit meg rágcsát nem ettem, mint mostanában. Rendre elhatározom, hogy ennek véget vetek, nem hízhatok meg. Iszonyú energiákat emésztett fel, mire tavaly elértem a mostani külsőm. Mégse tudom megállni.
És a memóriám se az igazi. Virgihez képest persze még mindig sehol nem vagyok, de azért ez is elég riasztó tünet. Feledékenység. Az én szakmámban!Virgi feledékenysége már-már kóros méreteket kezd ölteni, ám ez nem izgat olyan nagyon. Tudom, hogy természetes jelenség. Majd elmúlik, ha megszületett a baba. A minap felhívta Szilvit, mert azt látta a naptárban, hogy Szilvia nap van. Mire Szilvi felvette, az én gondviselőm elfelejtette, hogy miért is telefonált valójában. Az viszont kifejezetten botrányos, hogy én is egyre többször feledkezem meg dolgokról. Ha nem írom fel azonnal, az enyészeté lesz bármilyen megbeszélés, bevásárolnivaló, ajánlott levél blanketta, bármi.
Sötét fellegekként gyülekeznek fejem felett a jövő eseményei. Ha már most úgy viselkedem, mint egy kismama, mi lesz a szüléskor? Virgi ragaszkodik ahhoz, hogy mellette legyek a szülőszobában. Én ennél sokkal konzervatívabban fogom fel az egész folyamatot. Számomra a születés misztériumához nem a műtőben videokamerával rohangáló, rosszabb esetben elaléló és az orvosok figyelmét ezzel magára vonó apuka tartozik hozzá, hanem a folyosón ücsörgő és körmeit tövig rágó, izzadó férfiember, akihez egyszer csak odamegy egy fehér köpenyes ápoló, vagy orvos és azt mondja neki: „Gratulálok apuka! Szép, egészséges kisfia született”. Számomra a születés misztériumához nem az anyukával a kórházban éjszakázó apuci tartozik hozzá, hanem a kórházajtót felszabadultan feltépő és az utca forgalmába, vagy az éjszaka csendjébe beleüvöltő büszke apa. Aki az üvöltést a mobilján folytatja, felhívva az összes havert akiknek előre szólt, hogy februárban készítsék fel a főnökeiket, hogy majd valamikor hirtelen kivesznek egy nap szabit. Mert előző éjjel gyermek született. Ennek éjszakába nyúló következményeit pedig másnap ki kell aludni. Számomra az a normális, ha az apa nem szimpátiatünetektől, hanem a mérhetetlen mennyiségben elfogyasztott Cuba Librétől öklendezik.
Mi lesz így velem?
(szerzői jogok fenntartva)
