...avagy hogyan megy a 15 kilométeres körzeten belül található valamennyi orvos a mi idegeinkre?
A kerületi SZTK-k nem tartoznak a hipermodern magánorvosi rendelők közé. Az ott dolgozók sem azok, akik boldog, kiegyensúlyozott, jól fizetett magánalkalmazottak, akiknek csak azért ér fülig a szájuk, mert van fülük. Ha nem lenne, körbeérne, nyilván. A kerületi SZTK-k egészséggyárak, ahol futószalagon haladnak a betegek ajtókon be, emeleteken keresztül, ajtókon ki. No persze egy gyárban mindig több a selejt mint a manufaktúrában. Viszont a gyári munkást éppen a fizetésének mértékéig érdekli a selejt.
Ennek megfelelő hangulatban ücsörgünk a nőgyógyászat előtti váróban. Virgi mindenféle papírokat szorongat, amiket még az urológus adott, én meg a sorszámot gyűrögetem izzadó kézzel. Nem a negyven fok miatt izzadok. Ugyanilyen nyálkás lenne a tenyerem decemberben is. 316. 316. Három-tizen-hat. Háromegyhat. Akárhogy forgatom a cetlit, akármilyen szögből vetem össze a falon pirosló digitális számokkal, mindig ugyanaz jön ki. Még öten vannak előttünk.
Az egymás háta mögött elhelyezett széksorokban foghíjasan ülnek a várakozók. Azon töprengek, vajon úgy van-e ez az orvosi várókban, mint a férfivécékben a pisszoárnál. Közvetlenül valaki más mellé csak akkor parkolunk be letenni a fáradtolajat, ha már sehol máshol nincs hely. Minden egyéb esetben minimum egy csésze (ibrik? falikút? hogy hívják ezeket tulajdonképpen?) szünetet tart az ember. Nőtársaink ugyanígy cselekszenek Kukucska doktor várójában. Széles közöket hagynak és ha sehol máshol nincs hely, hát leülnek a másik mellé - háttal. Közben árgus, és a legkevésbé sem kedves pillantásokkal vizslatják egymást. Látom rajtuk, hogy a női szolidaritás náluk valahogy nem működik ilyen helyeken.
Mellettünk kettővel (és nekünk háttal) egy anya ül jól megtermett lányával. Persze az is lehet, hogy nem anya-lánya a kapcsolat. Mindenesetre ápoltságuk (vigyázat! irónia) és civilizált (vigyázat! szarkazmus) viselkedésük arra utal, hogy legalábbis rokona egymásnak a két harsány tehén (vigyázat! görénység).
Emberismeretünk nem csal. Amikor a 315-ös versenyző is bejut a rendelőbe, az idősebb nőszemély, akit a gentil sesso kifejezéssel illetni nagyfokú modortalanság lenne a női nem egészével szemben, feszülten figyelni kezd. Épp, hogy térdelő rajtpoziciót nem vesz fel az ajtóval szemben. Közben látom a kezében az elmúlt tíz percben piszkossá vedlett sorszámot. 318.
Nyílik az ajtó. 315-ös ki. Digitális tábla mozdulatlan. Írd már ki! Mi jövünk. Csilingelj! Adj valami jelet, onnan fentről, hogy mehetünk! Mi következünk. Tábla vak is, süket is. És főleg néma. 315-ös közben kijön az ajtón és hanyagul becsukja maga mögött. A tábla még mindig néma. Mi félig felemelkedve a székről, meredten bámuljuk az ajtót, ami halk nyikorgással résnyire nyílik. Az a rohadt tábla biztos elromlott. Mint egy lassított felvételt, úgy nézzük egyre kerekebb szemekkel és résnyire nyíló szájjal, ahogy a 318-as megatehén feláll és beslisszan a nyitott ajtón! Ajtó be, tábla továbbra is kussol.
- Paraszt! - mondom félhangosan. Azért félig, hogy a folyosón maradt megatehén jr. még meghallja, de a többiek ne. Kiderülne ugyanis, hogy ezzel a megjegyzéssel én is a taplók közé ereszkedtem. Virgi nem szól, de látom rajta, hogy majd&undefined; szétveti a méreg. Vonallá keskenyedik a szája, úgy szorítja össze. Én közben az ajtót figyelem, hátha az orvosban van annyi tisztesség, hogy visszazavarja a helyére az arcátlan némbert. Úgy tűnik, nincs benne. Némber marad, borjacskája pedig a folyosón vár lesütött szemekkel. Kerüli a pillantásainkat. Gondolom zsenge kora okán belőle még nem veszett ki teljesen a szégyenérzet.
Ajtó hirtelen kinyílik, megjelenik a nyolc napon túl gyógyuló (súlyos testű sertés) nőszemély. Villámó szemekkel fixírozom. Lepereg róla. Valószínűleg megvédi minden ilyesmitől a mázsaszám magára kent vakolat. Virgi feláll, és indulna. Mi jövünk. A pofátlan nőszemély azonban úgy ítéli meg, hogy még nincs elég a rovásán.
- Menj be nyugodtan - mondja a lányának vigyorogva. Cérna elszakad, hangorkán kitör. Virgi mint egy kis darázs, támadásba lendül - szúr, csíp, üt, vág ahogy a csövön kifér. Persze ez csak verbál kung-fu. Bengáné és lánya meghátrál. Én közben felpattanok és Virgi elé állva egyetlen hangos "Hé"-t rikkantva nyomom el a hangzavart a tyúkketrecben. Mondok a nőstényállatnak mindenféléket, csak bókokat nem. Ő szabadkozik, hogy azt hitte. Ja, asszonyom, hinni a templomban. Itt meg kussolni és betartani a szabályokat. De ő azt hitte, ő jön, mert senki nem ment be. Azért van a sorszám bassszameg - üvöltöm, és vadul mutogatok a még mindig a kezében szorongatott cetlire. Neki is van sorszáma, egészen pontosan tudja, hogy működnek itt a dolgok. Csak sunnyog, meg kanyarog, meg megmagyarkodja (értsd: fittyet hány a szabályokra, tolakszik, kiskapukat keres) a dolgot.
Virgi közben valahogy bement a rendelőbe, nem is igen vettem észre, hogy mikor, annyira hadakoztam a két rettenetes nőszeméllyel, akik végül elhallgatnak és visszaülnek egymás izzadságszagába. Fel-le mászkálok az ajtó, vagyis közvetlenül a két tenyérbemászó nőlény (copyright by Borat Sakdiyev) orra előtt. Olyan pillantásokat vetek rájuk minden fordulónál, hogy ha ölni tudnának, ezek ketten egyenesen a pathológiára kapnának beutalót innen.
Én nem tudom, hogy van ez, de ezt az órát egy lajhár szabványosíthatta. Egészen biztos vagyok benne, hogy az idő ennél gyorsabban halad. Vagy hirtelen fénysebességre gyorsult az SZTK és ezért lassult le minden körülöttem. Persze lehet, hogy csak az idegesség és a türelmetlenség teszi. Azt hiszem ez a legvalószínűbb. Occam borotvája, ugyebár.
Végre nyílik az ajtó és kilép rajta az én kis harcosom. Ahogy az arcára nézek, elkezd oszlani az a remény nevű hal. Bomló teteme ott úszkál az agyam rejtett zugaiban. Gáz van, látom.
- Na? Mi volt? - sürgetem Virgit.
- Semmit nem mondtak. Ez egy bunkó - gurgulázza a kicsike, és szemét elöntik a könnyek.
- Hogyhogy semmit? Olyan nincs. Csak megvizsgált, nem?
- Azt mondta, hogy nem tud mit csinálni, jöjjek vissza csütörtökön ultrahangra.
- Miért csütörtökön? Most mi van az ultrahanggal? Szerelik a gépet? Vagy most vették a Media Marktban és szerdán szállítják házhoz?
- Tudod te, hogy mennyien várnak arra a rohadt ultrahangra? - kérdez vissza Virgi. Elhallgatok, mert tudom, hogy igaza van, nekem meg ebből következően nincs.
Mondanék persze mindenféléket arra vonatkozóan, hogy egy ekkora SZTK-ban csak egy ilyen gép van, meg arra, hogy vizitdíj, meg idióta népszavazás, meg sokhülyebaromleszavazta, de minek? Az istenadta nép, akinek annyi esze van nagy tömegben, mint egy jól fejlett fűcsomónak, így döntött. Mi meg szívunk.
- És most mi lesz? - kérdezem tanácstalanul, miközben erősen koncentrálok arra, nehogy tanácstalannak tűnjek. Persze nem megy. Én ebből az egészből egyelőre annyit értek, hogy Virgi terhes. Én "leadtam" a "leadnivalót", ő befogadta. A kis fickándozós, meg a nagy tojás összedugták a fejeiket és most itt állunk kétségbe esve és nem tudjuk, mi van. Ott a baba, vagy legalábbis annak kezdeménye, és rettegünk, hogy mi lesz vele. Nem látom a jövőt és ennél rosszabb nincs.
- Andris nem ezt az orvost mondta. Az délután rendel. - mondja Virgi. Nem adja fel. Nála még él a reményhal - Visszajövök délután, most meg elmegyek a MÁV kórházba ahhoz, akit az urológus mondott.
- Egyedül? - kérdezem ijedten, látva az állapotát.
- Persze, hogy egyedül. Minek jönnél? Úgysem jöhetsz be. Te csak menj szépen dolgozni. Majd hívlak, hogy mi van.
- Legalább egyél - dugom az orra alá a földszinti büfében vásárolt ásványvizet és a látványpékséges sajtos izét - Enned kell!
- Köszönöm - néz rám hálásan, majd hozzáteszi - Ne aggódj miattam, hívlak, ha tudok valamit.
- Jó, de ez a doki nem mondott semmit? - hitetlenkedek még mindig.
- De igen. Elmondtam neki, hogy mit mondott rögtön az urológus. Hogy nem lehet megtartani. Erre azt válaszolta, hogy "Ne egy urológus mondja már meg!", és hogy jöjjek vissza csütörtökön.
Akkor ez most biztatás? Reményhal kezd feltámadni bennem. Már nem olyan büdös.
Fél egy körül sms érkezik: "Biztos, hogy terhes vagyok, alig látni még. Most várom a doktornőt, aztán, ha indulok innen, hívlak". Nesze semmi, fogd meg jól. Ettől nem lettem okosabb. Nem sokkal később tényleg csörög a telefon. Virgi hangja sokkal nyugodtabb. Volt ultrahang, a petezsák 2-4 milliméter. Mi az Isten az a petezsák? Az a baba? Vagy az lesz? Mindegy, majd megnézem a neten. Virgiből közben ömlik a szó.
- Nagyon kedves volt a doktornő.
- Doktornő??? Nőgyógyász nő? Fura egy állat lehet.
- Miért? Azt hiszed csak férfi nőgyógyászok vannak? - kérdez vissza, pontosan olyan hangsúllyal, ahogy hülyegyerekekkel szoktak beszélni. Igen, én tényleg azt hittem. Persze mi nem nőgyógyász férfiak valahogy azt képzeljük, hogy a legjobb meló a nőgyógyászé. Munkaköri kötelességből nyúlkálnak olyan helyeken, ahová mi hétköznapi halandók minimum 6-7 koktél kifizetése, vagy legalább 3 mozi, színház, romantikus vacsora után juthatunk csak el. Persze csak azt felejtjük el, hogy nőgyógyászhoz nem csak friss pipihusik, és legfőképpen nem egészséges nők járnak.
- Szóval nagyon kedves volt, megcsinálta az ultrahangot, és ő is azt mondta, hogy ne egy urológus döntse el, hogy megtarthatom-e a babát vagy sem. Egyébként szerinte nagyon kicsi dózist szedtem be a gyógyszerből és nagyon a terhesség elején. A Doxycyclin elsősorban a csontok fejlődésére lehet káros.
- Csontok??? Hol vannak még azok?
- Hát ez az. Délután még megyek ahhoz a dokihoz, akit Andris ajánlott. Meglátjuk, ő mit mond.
- Hát, háromból kettő egész jó arány.
Reményhal már határozottan jó színben van.
(szerzői jogok fenntartva)
